Alive

olyan boldog vagyok, hogy a végére értem!
megőrjített a szájbarágós, dagályos stílus és hovatovább fölháborítónak tartom, hogy a könyv utolsó negyedéig kellett várni, hogy végre történjék valami. nem bírtam ráhangolódni erre a csigatempóra, pedig alapvetően nem szokott bajom lenni az ilyenekkel, de most még arra is képes voltam, hogy vagy tíz oldalon át csak a párbeszédeket olvassam el, mert egész egyszerűen kurvára untam a banánt. a végletekig visszafogott, szinte jelen sem lévő szerelmi háromszögecske meg szinte már idegesítő volt a maga mérhetetlen fölöslegességében. tényleg olyan, mintha csak azért került volna bele, mert ya könyv nem létezhet enélkül.
ettől függetlenül érdekelt, hogy mi a túró lesz ebből, szóval nem fontolgattam a félbehagyást. viszont meglepetés sem ért, holott - mint azt már korábban is említettem - nem szoktam túl nagy észlény lenni fordulatok terén, főleg, ha beleélem magam a sztoriba. hát most nem éltem bele.

én azt mondom, ha valakinek nincs egy trilógiára elegendő mondanivalója, akkor nyugodtan írja meg egy regényben azt a keveset, ami valóban érdekes, mert ez a se füle, se farka, időrabló rizsahegyomlás igazán pofátlanság az olvasóval szemben.

nem tudom, ez most spoilernek számít-e, de az alive legszuperebb pillanata egyértelműen a spoilerellenes felhívás a köszönetnyilvánítás előtt. ezzel azért belopta magát a szívembe a hapek.