Placid Girl

hm. érdekes könyv, de nem úgy, hogy érdekes, hanem inkább “érdekes”. az alapötlet a tini lánybandával és a félénk dobos naiv rajongásával egy titokzatos maszkos énekes iránt elég jó volt, de a túlzásba vitt művészieskedés, az egyre elszálltabb - és meglehetősen kiszámítható - fordulatok, valamint az eleinte izgalmasnak, kifejezetten mainak és realiszikusnak induló karakterek egysíkúvá válása sokat rontott a helyzeten. arról nem beszélve, hogy a rengetegedik, rengetegedik, rengetegedik túlzásba vitt hármas nyomatékosítás már kifejezetten nevetségessé tette az éppen aktuális jelenetet. furcsa belegondolni, hogy az író valószínűleg egetrengetőnek hitte a regény nagy titkát, de közben egy óvodás is kitalálhatta már a legelső instagram üzenetnél, hogy mi lesz a dologból. ez kissé száni volt, ugyanakkor mégis érdeklődve vártam, hogy megtörténjenek az események, szóval valahol mégiscsak jól volt összerakva írás szempontjából a könyv, hiszen ha nem is sodort, de legalább vitt magával a hangulat. utóbbi egyébként indie-s, eléggé darkos és nem az a tipikus ya jelleg.
az ígéretes kezdetből végül némiképp bosszantó és túllihegett eredmény született, az pedig hovatovább lelombozó volt, hogy a mellékkarakterek háttértörténete semmilyen kifejtést nem érdemelt, ezáltal pedig csak a levegőbe betoszogatott információmorzsákká silányultak, pedig sok mindent ki lehetett volna hozni belőlük is.
az utolsó bekezdés rettenetesen megijesztett, félek, hogy már megint nem sikerült egy tisztességes nemtrilógiát összehozni. ez a rohadt pénzéhség, komolyan...

amúgy sok mindent elmond a sztoriról, hogy a köszönetnyilvánításban nagyjából fél oldalon keresztül sorolja a nő a hipszter zenekarokat, ami abszolút dicsekvésként jön le, hogy ő mennyire eredeti muzsikát hallgat... ez az egész teljesen rányomja a bélyegét a regényre, nem véletlenül emlegettem az indie hangulatot - amit egyébként nem vetek meg, de van az a pont, amikor már átesnek vele a ló túloldalára, és itt is sokszor éreztem ezt.