jó volt kicsit spanyolország történelmébe belekukkantani, de a twitterfonalnyi fejezetek az elején követhetetlenné tették, ki kicsoda, és mit és miért csinál, aztán meg egyszerűen csak nem engedtek jobban belesimulni a sztoriba.

le tudtam volna élni az életem az indonéz temetkezési szokások véresebb aspektusainak részletezése nélkül is, úgy érzem. ezt leszámítva érdekes volt, de azért az első könyve jobb.

nyilván mások az elvárások egy musicallel meg egy könyvvel szemben, de ahhoz képest egész olvasmányos lett. csak ezek az egyszavas levegőbe böffentések idegesítettek már egy idő után, hát ki gondolkodik így magában bármiről?

a hosszú oldalakra rúgó infódömping monológoktól hajtépve tudtam volna elrohanni.

nem is tudom, hány csillaggal illessem. az időutazós dolgok még jobbak voltak, mint az első könyvben, de ha nekem ilyen büdös kis patkány öcsém lenne, én inkább állami gondozásba kértem volna magam. elviselhetetlen volt a sztorija.

nem voltam fölkészülve erre az infantilis hangnemre az invisible furies után, de maga az időutazás elég jól kitalált, úgyhogy a téma iránti rajongásom további olvasásra késztet. azért nem bántam volna, ha nem még öt könyvből áll a sorozat ezen kívül, hanem mondjuk semennyiből.

szuper, hogy kubában játszódik a történet, de nagyon dedósnak találtam a stílusát és durva volt az infódömpinges párbeszédek mennyisége is. lehetett volna ebből sokkal érettebb könyvet is írni.

nemcsak maga a sztori, hanem a fordítás is eszméletlen fostos. potyogott a könnyem, úgy röhögtem, amikor rájöttem, hogy a fordító keresztnévként meghagyta a “mom”-ot. :'DDD és ez csak a jéghegy csúcsa volt.

nagyon jól meglettem volna az állatkísérletes részek nélkül.

courtney summers könyveit olvasni olyan, mint sajtreszelővel rejszolni. és csak azért próbálok vicces lenni, mert az all the rage után megint sikerült jól kiborítania és fáj és nem bírom.

irtó klassz a témája, de a főszereplőtől emberundorom lett.

a sztori frankó, az írás rettenetes.

cafatokra tört a szívem.

két ilyen ellenszenves szutykot, te jó ég... és akkor a pocsék stílusról talán inkább ne is. jó, hát végigolvastam, mert kíváncsi voltam, mégis mit akar kihozni ebből az írónő. meglepni nem tudott.

olyan természetesen diverz ez a könyv, hogy már csak emiatt is klassz olvasmány.

szocialista, egész falas panellakás poszter hangulatom volt tőle, de akadtak jó pillanatai.

gyakorlatilag értékelhetetlen, de azért elolvasom a nyúlfarknyi hosszúságú második részt is, mert csúnyán lemaradtam az idei challenge-dzsel és “kell a péndz”.

idegesítően fellengzős a stílusa, de a sztori nem rossz.

istentelenül pocsék lett kb. a felétől.