natasa
nagyon szórakoztatóan elmesélt, ám javarészt eléggé érdektelen történetek. lehet, ha nagy rajongója lennék annának, akkor jobban lekötött volna.
a lényeg, hogy eszméletlen jófej, és szerintem tök jó barátok lennénk - nemcsak amolyan hétvégi módon, mint mindy kalinggel, aki nekem túl sok, hanem rendesen.
hát ez... férfimunka vót.
rohadt nagy csalódás ez a könyv, mivel az alapötlet fantasztikus, az írás viszont unalmas, az események érdektelenek, a karakterek pedig olyan laposak, mint a föld volt a középkorban. és akkor a lezárásról talán inkább ne is... legszívesebben fölborultam volna, mint valami büdösbogár.
aludtam rá egyet és meggondoltam magam és mégis inkább csak négy csillagot adok rá.
azt utálom a trilógiákban, hogy a kötetek közti szünetek halál unalmas ismétléseket generálnak minden egyes új rész elején, amit persze ki lehet bírni, meg néha nem árt a fölfrissítés, de itt ízléstelenül hosszúra nyúlt és így nem bírtam kellő tempóban beleolvadni a környezetbe.
ráadásul gray a világépítésben a legjobb és az első tisztességes lehetőség is túl hosszan váratott magára, ami szintén döcögőssé tette az élményt.
összességében jó zárókötet a million worlds és ismét klassz dimenziókat jártunk meg, de a szerkesztése miatt sajnos nem voltam úgy elragadtatva, mint az előző kettőnél.
kicsit sajnálom azért, hogy véget ért a sorozat, már csak a meseszép borítók miatt is.
utálok kevés pontot adni fontos témával foglalkozó regényekre, de annyira tipikus volt a körítés, hogy egyszerűen nem voltam elragadtatva tőle. ettől függetlenül nagyon érdekes és tanulságos ez a történet, csak lehetett volna jobban is tálalni. mindenesetre érdemes elolvasni, ha kevés vagy egyáltalán semmilyen fogalmunk sincs, mit is jelent az egyre terebélyesedő lgbtqia+ rövidítésben az i betű.
egyébként pedig közvetve a könyvnek köszönhetően megutáltam amy schumert.
a történet maga jó, segített elképzelni, milyen lehet ebben a szituációban rettegni, az elején még a szívem is a torkomban dobogott - ezért adtam három csillagot rá -, viszont a karakterek rettentő faékek. a felszínen úgy tűnik, kaptak mélységet (ez ám a megfogalmazás!), de jobban megvizsgálva kiderül, hogy egyáltalán nem így van. ráadásul több nézőpontot is kapunk, de gyakorlatilag mindegyik ugyanolyan, mind hozzáállásban, mind háttértörténetben, mind hangban. a könyv végi bemutatkozásból kiderül, hogy az írónőnek fontos a diverzitás, mégis úgy tűnik, hogy csak bábként használja ezeket a szereplőit.
kicsit olyan a this is where it ends, mintha azoknak írták volna, akik nehezen vesznek könyvet a kezükbe. a téma komoly, nagyon fontos, de a fogalmazás, a történetvezetés és pláne a karakterek (főleg a gonosz hókuszpók) szinte a végletekig leegyszerűsítettek.
kár érte.
először is istentelenül ocsmány ez a borító, másodszor pedig tökre nem tudtam együttérezni audrey-val, mert felszínes buta liba, ráadásul abból a fajtából, aki szerint az ő zenei ízlése az etalon és mindenki más lenézni való szardarab. plusz úgy üvölteti a zenét, hogy a szomszéd utcában is megsüketülnek tőle, és szerinte ha valaki ezt nem így csinálja és nem így szereti, akkor azzal nem lehetnek barátok. hát szerintem sem lehetünk barátok, audrey.
szóval a főszereplő visszataszító, a mellékszereplők kartonból, életlen ollóval kinyesett kétdimenziós dísznövények, a történet kissé bugyuta, de ettől függetlenül mégis egészen kíváncsi voltam, mi lesz belőle és elszórakoztatott, úgyhogy...
nem ajánlom.
gondolkodtam rajta, hogy jóindulatból négy csillaggal illetem, mivel feltételezem, hogy nem voltam elég fogékony állapotban a történethez, de most mit csináljak, sokszor marhára untam, főleg azt, hogy bizonyos jeleneteket duplán kellett elolvasni. annak idején nagyon szerettem az álomhajszát, viszont már semmire sem emlékszem belőle, úgyhogy nem tudom, mennyire hasonlít rá a folytatás, de laposnak éreztem és sokszor úgy kellett keresztülverekednem magam az oldalakon. azt sem tartom kizártnak, hogy a két fantasy egymás után ártott meg, talán nem a varázscsók után kellett volna elővennem ezt, mert sok mindenben emlékeztetett arra. hát most már mindegy.
imádtam a mesékre hajazó címeket, tök jó hangulatúvá tették a történetet, ami egyébként inkább lelombozó. az események is inkább meseszerűek, nem igazán realisztikusak, viszont a karakterek csodásan kidolgozottak, még ha nagyobb részt nem is kifejezetten szerethetők. eléggé tessék, tanulság, örülj. jellegű az egész - hát ebben is olyan, mint a mesék (ígérem, többször nem írom le). a magával ragadó fogalmazás elfeledteti az összes vélt vagy valós negatívumot. különösen tetszett a váltás a múlt- és jelenidő között, valamint hogy nem e/1-ben íródott - illetve ahol mégis, ott volt helye.
sokszor panaszkodom a trilógiákra, hogy minek erőltetik, ha nincs a sztoriban elég kraft, és éppen ezért az utóbbi időben sokkal szívesebben olvasok egynyári kalandokat, de a waking in time-nál pont a rövidre szabottsága a legnagyobb problémám, mert ha trilógia nem is, duológia simán kijött volna ebből a történetből, már csak azért is, mert IDŐUTAZÁS!!!
igen, hatalmas rajongója vagyok a témának és kábé bármit hajlandó vagyok megnézni, elolvasni, ha időutaznak benne, és mindehhez nagyon elnéző is tudok lenni a logikai bukfencekkel szemben is, mert én ilyen srác vagyok.
a waking in time szuper kis könyv, csak egyrészt túl rövid, másrészt a rövidsége miatt (gondolom én) sok minden fölött elsiklott az írója, harmadrészt pedig szüksége volna még egy kis szerkesztésre.
a párbeszédek néha nem túl életszerűek, a karakterek nagyon vázlatosak, maga az időutazás is elég in medias res lett bedobva és sajnos tátongó lyukakkal teli a logikája. utóbbiak közül néhányat kis fantáziával be lehet tömködni, és az itteni véleményekkel szemben én úgy érzékeltem, hogy a megoldásra is kaptunk magyarázatot, de kár érte, mert valamivel nagyobb erőbedobással szinte kiváló munka lehetett volna.
a hibái és hiányosságai ellenére baromi szórakoztató regény, kedves kis románccal, nosztalgikus múltba révedéssel és érdekfeszítően tálalt rejtéllyel. az egyetlen dolog, amit kissé furcsának találtam az a twilightra hajazó szexjelenet, vagyis annak hiánya. nem mintha különösebben hiányzott volna belőle, nem is erre volt kihegyezve a könyv, de ez az egymondatos lerendezés még így is meglepő volt.
a végén olvasható háttértörténet pedig, hogy miből is lett ez a cserebogár, tök érdekes.
igen nagyvonalúan 77%-nál, mondat közepén hajítottam a sarokba a sevenevest. az utolsó tíz százalékon öt nap alatt rágtam át magam. az utolsó fejezetig még úgy ahogy elment a történet, de ez már egyszerűen kibírhatatlan. tényleg a tűréshatáromon túl feszegettem a húrjaimat.
először is a könyvet olvasni olyan, mint sajtreszelővel rejszolni mintha valami szórakoztató egyetemi előadáson ülne az ember. szórakoztató, de mégiscsak előadás. ez nem regény, ez tankönyv. és ezért hullajtottam végül porba a fejét, mert az utolsó etapban már nem kap akkora hangsúlyt a tudomány, a világépítés viszont nem erőssége a hapsinak. az elmúlt pár napban már rendesen altatóként funkcionált a könyv kézbevétele, és teljesen nyomorba is döntötte az olvasási kedvemet.
(szerintem egyébként a szerkesztő is az utolsó fejezetnél dobta be a törölközőt, mert egyre több infóismétlésbe botlottam.)
másodszor is arra a megállapításra jutottam, hogy ez a keményvonalas sci-fi nem az én műfajom. jobban érdekel a sztori, a karakterek és a párbeszédek, mint a tudomány. nem azt mondom, hogy nem volt érdekes, de egy idő után már határozott mansplaining érzés töltött el minden oldalakon át tartó okfejtésnél. nyilván én nem vagyok hozzászokva ehhez a stílushoz, de rohadtul zavart.
szóval itt nem a történet a lényeg, viszont ez a nyolcszáznyolcvan oldalba sűrített tömény infódömping kurva fárasztó. pláne úgy, hogy végre történne valami érdekes, de az író úr fölteszi a kezét, hogy álljunk meg egy szóra (vagy ötezerre) és lássuk, ez az anyacsavar mire is jó, ki tekerte be, és egyébként is mi az anyacsavarok általános eredettörténete, hogyan és mi végre pattant ki az ember mint faj agyából az anyacsavar ötlete és miért hasznos ez minekünk itt a végtelen űrben, ahol ugyebár a súlytalanság állapotában szinte minden másképp működik, ezért jól meg kell fontolni, hogy az ember mint faj agyából kipattant anyacsavar, úgy is mint ötlet, megfelelő célt szolgál-e a történet fogaskerekében.
jó, most kicsit gúnyt űztem belőle, de mivel az utóbbi időben kifejezetten sok olyan regény került a kezembe, ahol leginkább is csak a tőmondatokig jutott az író a fogalmazás ördögtől származó bugyraiban, ezért szinte jólesett torgyáni körmondatokat olvasnom. kisebb problémám azzal akadt, hogy ezek a körmondatok még hosszasabb körgondolatokká alakultak és elég sokszor már abban sem voltam biztos, merre vagyok arccal.
viszont ha valaki otthon van a csillagászatban és az asztrofizikában, és sokkal jobban érdekli a tudományos háttér, mint a szereplők sorsa, akkor nyert ügye van és ez a seveneves neki való.
magyarul talán kicsit könnyebb olvasmány lett volna, de most már mindegy.
mellesleg pont ma olvastam egy rendkívül érdekes írást a bookriotön, ami végleg rádöbbentett, hogy ez tényleg nem az én könyvem, soha nem is volt az és valószínűleg nem is lesz.
nemcsak a nemi erőszak, hanem a förtelmes kisvárosi suskus miatt is nyomasztó történet.
kiválóan ábrázolja a kilátástalanságot, mégis az tett a legszomorúbbá, hogy vártam az öngyilkossággal és mentális problémákkal foglalkozó k��nyvekhez hasonló szöveget a végén, hogy nem vagy egyedül, hívd ezt a számot, nézd meg ezt a weboldalt, van segítség. de nem volt.
valamint ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kilakkozzam a körmöm.
meglehetősen utálatos egy könyv ez. a stílusába belefájdult a fejem, a sztori igazából rettentő unalmas volt, szerintem nagyon rosszul öregedett (mert annak idején biztos érdekesebbnek hatott) és az állatkínzást nem bírom elviselni. éppen ezért csak a felszínen olvastam - ha értitek, hogy mondom -, nem tudtam és nem is akartam végiggondolni és igazán elképzelni a lényeket, illetve mindazt, ami történt.
persze már megint én vagyok a hülye, mert igazából egy másik könyv miatt olvastam el ezt, mivel annak ez szolgált alapjául, és gondoltam, jó lesz megalapozni azt az olvasmányt. három napig szenvedtem ezzel a nyúlfarknyi kis szarral, mert amikor hajlandó voltam kézbe venni, akkor is nyögvenyelősen haladtam vele, de többnyire inkább egyáltalán nem is volt kedvem hozzá. csak hát mivel rövid, nem volt pofám félbehagyni. viszont most már félve közelítek majd meg minden wells regényt.
na, ennyi a szenvedésem története.
lehet, hogy ez az öt csillag inkább annak szól, hogy az utóbbi idők pechszériája után végre sikerült kifognom egy igazán szórakoztató könyvet, mert közel sem volt tökéletes, de a kiszámíthatósága ellenére is lekötött és érdekeltek az egyes karakterek történetei.
van benne egy kicsit uncsibb rész a közepe táján, ráadásul nyilván az a leghosszabb, de összességében elég klassz volt.
(képtelen vagyok szó nélkül megállni, hogy olvastam egy végtelenül ostoba kritikát vagy inkább fröcsögést a vélemények között. ha valaki annyira buta, hogy nem bírja kitalálni, kinek a szemszögét olvassa éppen és az írót hülyézi le, amiért nem rágta azt a szájába, az tényleg inkább nézegessen képeskönyveket. hát de komolyan. nem azt mondom, hogy nem kell kicsit odafigyelni a fejezetek elején, de azért kettőnél több agysejttel már elég könnyen kibogozható.)
az egycsillagos értékelésekből azt a konzekvenciát sikerült levonnom, hogy sokan nem képesek fölfogni, hogy bizony a mentális betegségek mellett rengetegen legyintve mennek el, még ha éppenséggel szülők, akkor is. és ez most gecire fölbosszantott.
finch rohadt jó karakter volt, remek bipoláris ábrázolással (és ugyanezek az egycsillagosok nem értik, hogy a mániákus időszakában miért nem a béka segge alatt van lelkileg. nem kifejezetten tudok mit mondani erre), de violet szemszögét kicsit fölöslegesnek éreztem, bár a végén nyilván szükség volt rá. szerintem elég lett volna csak ott előszedni, talán még ütősebb is lett volna.
jó volt, tetszett, csak a fellengzős-tudálékos virginia woolf idézgetést untam kicsit. (pedig ennyi idősen én is ilyen voltam, szóval nem lehetne egy rossz szavam se, ennek ellenére mégis zavart.)
nincs több twilight hasonlatom, egész visszafogottan volt nőies a főszereplő párocska, és még szex is alig volt benne.
tök fölösleges harmadik kötet a szokásos antiklimaktikus történetvezetéssel. ez valami pássziója lehet a hölgynek.
egyetlen kérdésem van: vámpírfalván annyira kihalt a kreativitás, hogy minden szerelmes csakis egyetlen becézést ismer? így harmadjára már tényleg a gyomrom forgott a számomra amúgy is gusztustalanul negédes babe-ezéstől.
jót tett ennek a résznek a hosszabb terjedelem, de az írónő még mindig csacska tinilányokként ábrázolja a meleg srácokat, és az igazán nem kifogás, hogy imprinteltek. ja, mert ez amúgy a breaking dawn meleg verziója szexszel. nem volt rossz amúgy, kicsit sikerült jobban belevetnie magát a világépítésbe, bár a karakterfejlődés és az akciók még mindig nem erőssége.