natasa

twilight fanfic meleg főszereplőkkel és egy rakás szexszel.
annyira utálom, amikor nők úgy írnak meleg hapsikról, mintha valami tizenkét éves kislány romantikus ábrándjai volnának! hatalmas nagy rakat nyál ez a könyv, teljesen megalapozatlan döntésekkel és hülyén összecsapott cselekménnyel. attól, hogy rövid, még igazán lehetett volna kidolgozottabb. mondjuk ehhez lehet, hogy nem a nyáltengerben kellett volna pancsolni. kábé minden fejezetre jut egy kilométeres szerelmi vallomás mindkét fél részéről. marhára életszerű meg minden. á, hagyjuk.
egyébként nem volt olvashatatlan, csak szar.

tipikus grimm/disney mese kicsit jobb dumájú szereplőkkel. elképesztően langyos középszer, amit ugyan végigolvas az ember, de nem mindig érti, minek. arról nem is beszélve, hogy nagyon unom már ezeket a “kiválasztott” sztorikat, és marhára elegem van, hogy egyes karakterek segghülyeségeiből fakadnak a kalandok meg csak ez viszi tovább a történetet és építi a karaktereket. hát legalább valamelyest épültek. fél siker, vagy mi.

imádtam a könyvet, mégis borzasztó nehéz pontozni. a történet remek volt, (nekem) eredeti, fordulatos, kalandos, magával ragadó. a főszereplő néha egészen megdöbbentő butaságát simán lehet magyarázni a fogyasztói társadalom amerikai szintjével (amiről most nem akarnék értekezni, de nyilván nem dicséretnek szántam a jelzőt), illetve a lány iskolázatlanságával, ami részben az árvasága, részben a képességei meg nem értésének folyománya. szóval ezek mellett nyugodt szívvel el tudtam menni.

viszont az író úr elképesztően begyöpösödött világképe mellett már nehezebb volt. lényegében teljesen megfojtotta a karaktereket, de kurva nagy szerencséje, hogy ettől függetlenül kiváló történetet eszelt ki, mert különben nem fejeztem volna be. így viszont faltam a fejezeteket és sajnáltam minden percet, amit nem tudtam olvasásra szánni.
nem is tudom, hányas éveket mondjam, hol ragadt le a fazon. ötvenes talán, de lehet, még annál is előbb. noha a vallásos nézeteit egészen visszafogottan tálalta - (tényleg csak egyszer szisszentem föl, hogy jaj, most mi lesz, elszabadul a pokol (de vicces vagyok!) -, tömve volt a könyv elképesztően maradi nézetekkel, amelyek egy része nem is a mélységesen bigott katolikus (vagy egyéb keresztény) mivoltából fakadt, hanem hogy amerika. az usa a legszebb, legjobb, legcsodálatosabb, az ott lakók a világ hősei, mindenütt másutt őskáosz és ősemberek uralkodnak. ugyan rengeteg egyéb fájó aspektus akadt, de engem ez borzasztott el talán a legjobban.

annyira, de annyira szívesen ajánlanám ezt a sztorit bárkinek, aki csípi a posztapokaliptikát és szeretné egy cukorbeteg szemszögéből körüljárni a témát, de félek, hogy a legtöbben nem lennének megértők a teljességgel maradi felfogás masszív, (keresztény, fehér) férfias terpeszülésével. mint ahogy az a többiek értékeléséből is jól látszik.

ha mindez nem lenne, úgy ötcsillagoznám a sugar scarst, hogy még tán pityeregnék is, amiért nem lehet kétszer pontozni vagy ötös fölét adni. sodró lendületű, izgalmas, jól fölépített történet - tátongó vaskalapos sebhelyekkel.

nem tudom. azoknak, akik nem igazán szeretnek olvasni, lehet, hogy jó és talán még izgalmas is ez a könyv. szerintem kiszámítható és életszerűtlen.

egész jó kis könyv ez a maga egyszerűségében. az tetszett különösen, hogy végig megtartotta a támogató hangnemet, amivel jólesett sodródni. meg az is klassz volt, hogy végre egy okos szereplő, aki végig okos maradt, még ha félelemből hozott is butácska döntést a titkolózással, de ez abszolút megalapozott volt. azt sajnáltam kicsit – bár értettem a miértjét –, hogy végül eléggé elkente az erőszak kérdését.

egész olvasmányos volt, de a történetet sikerült tizenegyesig tekerni. szerintem jobban működött volna valamivel visszafogottabban. tudom, hogy “ez csak egy film”, de ha már tiniproblémákat dolgoz föl a sorozat, akkor nyúlhattak volna kicsit életszerűbben is hozzá.

nyilván nem vártam sokat, ismeretterjesztő füzetecskének elment. kellőképpen rövid, de a vége borzasztóan összecsapott, viszont a vagdosást elég jól bemutatja.

nem ajánlom, csak ha szerettétek annak idején a denise-t!

nekem tök jólesett egy kis tini semmiséget olvasni, még ha a témája nem is volt annyira könnyed. ugyan a végkifejletet nem éreztem elég megalapozottnak és kidolgozottnak, összességében a történet szórakoztató volt, a stílus pedig olvasmányos.

kellemes meglepetés volt a sorozat befejező része. jó látni, hogy az írónő fejlődőképes (vagy normálisabb szerkesztőt találtak), mert kifejezetten olvasmányos, érdekes és izgalmas lett ez a könyv. a két folytatásból látszik, hogy nem minden az akció. az első rész kifejezetten azokra épült, ugye, utóbbiak viszont inkább a rejtélyekre, és így sokkal jobban is működtek. tényleg hatalmas pozitívum, hogy most a stílus sem volt már idegőrlő, bár ennek ellenére sem tudom ajánlani a trilógiát, mert két könyvnyi szenvedést igazán nem ér meg.
a vége frankó lett, egyáltalán nem értem, miért akadt fönn rajta szinte minden véleményező. bevállalós volt az átlag ya megoldásokhoz képest, és én ezt üdítő színfoltnak találtam.

az első fele kifejezetten szórakoztató volt, de aztán eléggé szétesett, inkább a végelathatatlan nyáladzásra koncentrálódott és marhára nem kötöttek le sem a karakterek, sem a végkifejlet meg az ahhoz vezető út. az első könyv is a kellemes kis humorfaktortól volt jó, örültem, hogy itt újra előkerült, nagy kár, hogy nem tartott ki végig.
újabb fölösleges trilógia, nyugodtan leállhattak volna az első könyv után. sajnos még az sem segített rajta, hogy legalább mindhárom rész más főszereplőkkel operált és nem egy párocska rétestésztáját kellett végignyűglődni.

keresztülverekedtem magam. majdnem olyan rossz, mint a másfeledik rész. mondjuk az legalább rövid volt.

erről elfelejtettem írni, bár igazából csak annyit akartam, hogy retrospektíve kicsit csalódás, hogy az illuminae-ben pont ugyanezt a formátumot vették elő, de most már biztos vagyok benne, hogy az a regény tényleg kaufmantől lett jó és nem kristofftól. olyan hímsoviniszta vagyok, hogy egyből azt feltételeztem, a hapsinak ilyen jó a humora...

sok romantika, nagyon kevés tudományos-fantasztikum, de jól megírt történet. csak a folytatások ne lennének.

jobb volt a misztikumfaktora, mint az elsőnek, de ez nem jelenti azt, hogy nem volt teljesen kiszámítható.
arra kellett rájönnöm, hogy ez a nő borzasztó rosszul ír, ráadásul az előző részhez képest még talán vissza is fejlődött. hát de komolyan, olyan az e/1-e, mintha valami buta szófosó ember fejébe kerültünk volna, aki állandóan neveket mormol magában. kár, hogy nem jelölgettem menetközben, de tényleg feltűnően sokszor fordult elő, hogy csak úgy egy névre gondol ez a szerencsétlen mila. létezik ember, aki tényleg így gondolkodik?! ehhez jött még a hasonlóan túltolt hármas ismételgetés, amit sosem fogok megérteni, hogy nem érzik a használói cikinek.
a folytatás nem olyan akciódús, mint az előző könyv, mégis sokkal érdekesebb volt. kár, hogy ilyen bosszantóan gyönge a stílus.

olyan volt ez a könyv, mint a papírzsepi a diétázó modelleknek: van valami a gyomromban, de jól nem laktam. az alapötlet tök érdekes és bizonyos dolgokban (akciójelenetek, teknológia) a kivitelezés sem rossz, de általánosságban mégis nagyon lapos a sztori. egyáltalán nem kötődtem senkihez, mivel a karakterek és a milához fűződő viszonyuk riasztóan kidolgozatlanok és emiatt érdektelenek, ami főképp azért érthetetlen, mert pont az érzelmeken volna a hangsúly a történetben és nagyon kellemetlen, hogy mégis pont ez lett elnagyolva.
ráadásul még így sincs benne trilógiányi kraft. nem tudom, mi lesz a másik két kötetben, de nem túl nagy reményekkel folytatom, csak az android téma miatt hajt a kívancsiság.

édes jó istenem, ez az ember... nem olvastam tőle semmit ezen kívül, de nem is igazán jött meg a kedvem ettől a pdf-be rendezett borzasztó hosszú blogposzt jellegű irománytól. jó, az valahol tiszteletreméltó, hogy kiállt a sikertelensége történetével a nyilvánosság elé, de süt a lapokról a megkeseredett rosszindulat, ráadásul egy meglehetősen ellenszenves, felszínes, arrogáns, buta faszkalap képét tárja elénk, aki hollywoodot hibáztatja az álmai összetöréséért, holott ő volt az ostoba tök. és bár a körülmények valóban betettek neki, de saját maga dobta el a legnagyobb lehetőségét azzal, hogy nem volt hajlandó fölkészülni egy nyamvadt meetingre. hát erre szokás azt mondani, hogy aki hülye, haljon meg. egyáltalán nem csodálom, hogy végül nem vitte semmire.
egyébként a jópofa cím alapján azt hittem, hogy ez valami vicces kis sztori lesz, de nem elég, hogy az írás is egy nagy kalap hevenyészet, még ráadásul sorra leszól mindenkit, akinek több esze volt és az övéhez hasonló témát sikerrel vitt képernyőre. hát humor az nem volt, csak ez a számomra teljességgel érthetetlen és irtó gyerekes kérkedés a füvezéssel.
komolyan, annyira antipatikus, önző embernek tűnik ebből a kevésből, amit ő talán őszinte kitárulkozásnak szánt, de igazából csak szánalmas fröcsögés lett belőle, hogy én érzem magam kellemetlenül, amiért képes volt kiadni.

csak azért nem egy csillagot adtam rá, mert elrettentő példának speciel kiváló.

a világ legcsodálatosabb dolga lehet állatkertben felnőni!

klassz kiegészítés ez a könyv az eszméletlen bájos sorozathoz. tetszett june hozzáállása, hogy elfogadta, a tévében másképp működnek a dolgok és ezért másként tálalják a sztorijukat, de azért kapott az alkalmon és memoár formájában megosztotta a valós eseményeket is. nagyon kedves, megható és tiszteletreméltó a chesteri állatkert létrehozásának története, de nemcsak erről szól a könyv, hanem az akkori körülményekről, kevéske magánéletről, a második világháborús nehézségekről, illetve az állatkert támogatóiról és számszerűsített boldogulásáról is. olyan az egész, mint egy nagyon hosszan elnyújtott, kandalló előtt ücsörgős visszaemlékezés.

az egyetlen, amit nem bántam volna, ha nem hal meg szinte minden fejezetben legalább egy állat. fájt, pedig nem is ismertem őket személyesen. persze a család elkerülhetetlenül hozzászokott ehhez, érződik is a sorok között, illetve june egyszer konkrétan szóba is hozza, de olyan rossz volt olvasni ezeket.
ettől függetlenül megint nekiálltam ábrándozni egy chesteri útról, és szerintem újranézem a sorozatot is.

a legjobb john cleaver könyv eleddig. nagy része filler epizód jellegű, de nekem tévésorozatokban is azok a kedvenceim, úgyhogy ezt is nagyon élveztem.

“My body is an efficient happy-thought-killing machine.”

nemcsak a depresszió legmélyebb bugyrait mutatja be kiválóan a my heart and other black holes, hanem azt is, hogy tényleg milyen kevésen múlik, hogy az ember legalább megpróbáljon kikecmeregni belőle. mintha a saját életem egy-egy szakaszát olvastam volna.
ez a próbálkozás persze nem jelenti azt, hogy már soha többé nem lesz rosszabb.

a regény egyik legszimpatikusabb vonása nekem az volt, hogy mert kilépni a szokásos sztereotipikus keretek közül és berakott a jól megszokott szociális krumpli mellé egy, a depressziója előtt népszerű, társasági szereplőt is. a másik pedig az, hogy tényleg nagyon jól írja körül, milyen érzés valóban depressziósnak lenni, ami történetesen nem abban merül ki, hogy alkalomadtán szar napunk és emiatt rossz kedvünk van. szerintem még azoknak is jobban érthetővé teszi ezt az állapotot, akik sosem élték át.

a sztori végét viszont kissé elkapkodottnak, összecsapottnak éreztem, jó lett volna, ha legalább egy epilógusban foglalkozik a családi szállal. nyilván a kiszámíthatóságot sem ússzuk meg, de ezektől függetlenül nagyon erős és hiteles ez a történet.

akik a mai világban még mindig olyan begyöpösödött, lekezelő faszok, hogy szerintük ez nem betegség, hanem csak annyi, hogy “szedd már össze magad!”, azok inkább hagyják a fenébe ezt a könyvet, mert csak fölbosszantanák magukat rajta. mindenki másnak jó szívvel ajánlom.

“I've been thinking a lot about the energy of the universe. And if energy can't ever be created or destroyed, only transferred, what do you think happens to people's energy once they die?”

először is elmondanám, hogy irtózatosan utáltam a silver linings playbookot. a filmet, mert a könyv ezek után marhára nem érdekelt.
azt hiszem, nem vagyok kompatibilis ennek a faszinak a stílusával. az alapötlet jó és érdekes, de a kivitelezés meglehetősen lapos. a felénél volt egy igen hosszasan elnyújtott bazi unalmas rész, aminél kicsit majdnem sírva fakadtam, hogy miért nem dnf-eltem korábban. aztán valahogy keresztülverekedtem magam rajta, de eléggé erőltetett menetben csináltam végig.
igazából rohadt jó társadalomkritika, bár annak ellenére, hogy leonard peacock különcnek van beállítva, eléggé klisések a meglátásai. vagy csak én is különc vagyok és ezért gondolom, hogy nem volt ez semmi különös.

nem kavart föl bennem semmit, ami azért egy ilyen témájú könyvnél kifejezetten szomorú.

bárcsak minden könyv ilyen nyersen életszerű lenne! úgy érzem, ezzel az egy mondattal teljes mértékben megragadtam a lényeget és nem is tudom, hogyan lenne érdemes bővebben kifejteni, főleg úgy, hogy ne legyen spoileres.

egészen remekül kapta el raeder a hangulatot, az érzelmeket és a karaktereket. végre egy nehézségekkel küzdő tinédzser, aki nem felszínes, aki nem nyavalyog egyfolytában, aki erős és tettrekész és képes szembenézni önmagával. hülyeségeket csinál? szét van esve? naiv? igen. de tizennyolc éves, és ehhez mérten érdemes elhelyezni őt az érett gondolkodás skáláján, amivel ő maga is tisztában van. nekem ettől lett több, szebb, jobb az átlag ya/na főszereplőknél.
a tanárát pedig sikerült olyan érett férfinak megírni, aki nem csak attól vonzó, hogy kékszemű, kockahasú és szexi szőke lobonca van, és aki az érzelmei kimutatásával sem válik olyan horrorisztikus nyáltengerré, mint pl. a slammed willje. (visszatekintve még borzasztóbbnak tűnik mindaz, amit colleen hoover művelt szerencsétlennel.)
mindketten nagyon szerethetők, annak ellenére vagy éppen azért, mert nem tökéletesek, viszont tökéletesen ábrázoltak.

itt nincsen finomkodás, itt szexjelenetek vannak és összetört életek. van persze romantika és limonádé is, finoman körbelengi egyfajta ponyva jelleg, de ha ezzel ki tud békülni az ember és amúgy is szereti a felnövéstörténeteket, akkor az unteachable őrülten magával ragadó szórakozást nyújt. legszívesebben együltő helyemben olvastam volna el, annyira tetszett. nem is akarok negatív véleményeket látni róla, szeretném csak magamhoz szorítani és dédelgetni. nem azért, mert olyan bájos vagy kedves a sztori, hanem azért, mert bárcsak minden könyv ilyen nyersen életszerű lenne.

voltak hibái, tulajdonképpen elég kiszámítható is, de kibaszott jól van megírva. mindamellett, hogy a témája miatt tele van filmes utalásokkal (amik azért az igazán ismert klasszikusoknál nem nyúlnak messzebb), sokszor a jelenetek is filmszerűek, ami ad az egésznek egy kis indie életérzést.például már a harmadik említésnél muszáj volt rákeresnem és kiderítenem, hogy összesen tizenhatszor szerepel benne a “stubble” - és akadt még pár ilyen feltűnő ismétlődés -, ami azért furcsa, mert egyébként tök igényes a nyelvezete.

az első kétharmadot inkább afféle kötelező körös* csacskaságnak éreztem, de az utolsó harmadán többször fölkacagtam. még mindig őrülten jófejnek tartom ezt a nőt. érettebbnek és elviselhetőbbnek tűnik az első könyvhöz képest, most már talán nemcsak hétvégi barátnőként békülnék ki vele, hanem heti háromszor-négyszer is összeülhetnénk.

*fogalmam sincs, mit értek ez alatt, de nem kell minden kis apróságon fönnakadni! ez jutott eszembe és kész.

irtózatosan untam, de nagy vonalakban kíváncsi voltam a történetre - ami jó kezekben lehetett volna szívszorítóan fájdalmas is -, úgyhogy átlapoztam, de még így is azt hittem, sosem érek a végére. ha nem lgbt utcagyerekek lett volna a témája, akkor simán félrehajítom.

nem volt elég rossz egy dnf-hez, de nem bántam volna, ha kimarad az életemből ez a könyv.
az írás persze remek, mint mindig, de a történet meg a szereplők meglehetősen borzasztóak voltak, élen a hapsival, akiért ez a szerencsétlen nő úgy odavolt. egyszerűen képtelen voltam átérezni bármit is ebből az egészből. nagyjából három kínai nagyfal meg egy vasfüggöny állt köztünk.

összetörtem.

mivel eddig nem ismertem mistyt, furcsálltam, hogy ugyan miért kell harminciksz évesen életrajzot írnia, de most már belátom, hogy teljességgel megalapozott ötlet volt.

nagyon kedves kis élettörténet ez, és kifejezetten olvasmányos, noha elég sok infóismétlés van benne, de szerintem ez is elfért (illetve olyan nagy szünetekkel vettem kézbe, hogy néha nem is ártott, mert kissé szét vagyok szórva mostanában agyilag).

tudjátok, mi volt a legjobb az egészben? hogy nem a fiktív balettsztorik rivalizálásával volt tömve, és hogy gyakorlatilag senkiről nem volt egy rossz szava sem. nem elég, hogy elképesztően tehetséges, de mellé ez az áradó jóindulat és segítőkészség tényleg abszolút érdemessé teszi a sikereire. énszerintem.

olvastam a vélemények között, hogy sok a nagy nevekkel dobálózás a könyvben, és hogy misty kissé nagyképűnek, önelégültnek is tűnik.
szerintem nagyjából minden névnek helye volt itt, hozzáadtak és kapcsolódtak a történethez, nem csak úgy be lettek dobva, hogy ki mindenkit ismer.
a másik panasz kapcsán pedig nekem az a véleményem, hogy teljesen egészséges magabiztosságról van szó. van ez a dolog, a balett, amiben a kezdetektől őrülten tehetséges volt és ezt mindenki szóvá is tette és folyton megerősítették benne, hát miért ne legyen tisztában vele és miért kellene álszerénykednie vagy tudom is én, mit csinálnia. egyáltalán nem éreztem zavarónak a stílusát.

az egy szem könyv alapján misty copeland remek ember, a pár videót - amire eddig időt szántam - elnézve pedig tényleg csodás balerina. örülök, hogy a kezembe akadt az életrajza. különösen jó volt, hogy kicsit visszaadta a hitem a sok hátbaszúrós regény, film és sorozat után, hogy azért igazából annyira azért nem sötét a balett világa.