natasa
annyira elvarázsolt ez a könyv, hogy teljesen megdöbbentett az a néhány negatív vélemény, amibe beleolvastam, miszerint tök idegesítő és elviselhetetlenül önző a főszereplő. nekem nem tűnt föl, én inkább a kezdetektől egy zavart, összetört, iszonyúan naiv és rettenetesen negatív énképpel rendelkező lányt láttam, aki félt. és ebből a félelemből fakadóan valóban csinált hülyeségeket és hozott rossz döntéseket és titkolózott és egy idő után szarni bele mindenbe mentalitással megtett dolgokat, amik kiverhetik a biztosítékot erre érzékenyeknél. amúgy én is érzékeny vagyok, de tényleg annyira magával ragadott a történet és úgy át tudtam érezni theo gondolatait, hogy egy percig sem taszított a személye.
ez egyébként nagyban köszönhető a csodálatos stílusnak, a történetvezetés olyan gyönyörűen csörgedező ritmusának, amit jobban belegondolva nem is annyira sok író birtokol. olyan finoman épültek egymásra a fejezetek, hogy csak ámulni tudtam. ténylegesen sodort magával és soha nem éreztem azt, hogy haladjunk már, mit kell húzni az időt, vagy hogy unalmas volna bármely apró vagy kevésbé apró részlet. mindemellett a szereplők is mindahányan remekül ábrázoltak és elevenek. teljesen életszerű az egész.
ezt is azért kezdtem olvasni, mert a balettos listámon szerepelt, de itt is inkább csak körítés volt a tánc, valójában teljesen más jellegű történetről van szó, ami sokat és szerintem nagyon szuperül és kellő komolysággal foglalkozik olyan súlyosabb témákkal, mint például az anorexia.
elég sötét hangulatú és szomorú könyv a pointe, de élmény volt számomra minden mondata.
nem szeretek tartalmat olvasni, mert sokszor baromi spoileresek, így aztán mindössze arra hagyatkoztam, hogy rajta volt egy balettos listán a könyv, meg messziről hunyorogva nem rossz a borítója (közelről kifejezetten ocsmány), mondom, elolvasom. képzelhetitek, mekkorákat pislogtam, amikor belefutottam az első szexjelenetbe - ekkor derült ki számomra, hogy ez itten egy meleg erotikus regény, meg az is elég hamar világossá vált, hogy a balettról épphogy szőrmentén van szó benne, inkább a társastánc volt a téma.
csak akkor merném bárkinek ajánlani, ha danielle steel rajongó, mert egy az egyben az a szirupos nyáladzás tölti ki a szexmentes oldalakat, amit tőle ismerhetünk. párszor eszembe jutott, hogy félbehagyom, mert nekem erre nincs szükségem meg időm sem, de a nyáltenger mellett sokszor annyira őszinte volt és normális karakterek valós problémáival foglalkozott a történet, hogy végül csak keresztülverekedtem magam a negédhalmon.
egynek jó volt, de az írónő többi munkájára már igazán nem vagyok kíváncsi.
i loved the second book in the hickville series and, although i didn't expect such mature story and character development from a shorter companion book, i'm still a tiny bit disappointed in this one. i think the author rushed through some of the issues that could have been worth getting deeper into and it seemed like penny got over things that should have mattered more to her pretty quickly.
apart from this (and the countless “not!”s and the not so great new cover (i loved the first set of covers a whole lot more)) it was quite a good read and i really like the southern vibe. and just like the first book, horseplay reminded me of the sweet valley series too which i was a huge fan of when i was a kid, so i'm looking forward to read the next one.
olyan boldog vagyok, hogy a végére értem!
megőrjített a szájbarágós, dagályos stílus és hovatovább fölháborítónak tartom, hogy a könyv utolsó negyedéig kellett várni, hogy végre történjék valami. nem bírtam ráhangolódni erre a csigatempóra, pedig alapvetően nem szokott bajom lenni az ilyenekkel, de most még arra is képes voltam, hogy vagy tíz oldalon át csak a párbeszédeket olvassam el, mert egész egyszerűen kurvára untam a banánt. a végletekig visszafogott, szinte jelen sem lévő szerelmi háromszögecske meg szinte már idegesítő volt a maga mérhetetlen fölöslegességében. tényleg olyan, mintha csak azért került volna bele, mert ya könyv nem létezhet enélkül.
ettől függetlenül érdekelt, hogy mi a túró lesz ebből, szóval nem fontolgattam a félbehagyást. viszont meglepetés sem ért, holott - mint azt már korábban is említettem - nem szoktam túl nagy észlény lenni fordulatok terén, főleg, ha beleélem magam a sztoriba. hát most nem éltem bele.
én azt mondom, ha valakinek nincs egy trilógiára elegendő mondanivalója, akkor nyugodtan írja meg egy regényben azt a keveset, ami valóban érdekes, mert ez a se füle, se farka, időrabló rizsahegyomlás igazán pofátlanság az olvasóval szemben.
nem tudom, ez most spoilernek számít-e, de az alive legszuperebb pillanata egyértelműen a spoilerellenes felhívás a köszönetnyilvánítás előtt. ezzel azért belopta magát a szívembe a hapek.
miért büntetem magam ilyen baromságokkal?!
rendesen szóról szóra újraolvastam az első részt (ami így visszatekintve veszített is nálam az értékéből...) néhány kisebb kiegészítéssel. hát ragyogó, mondhatom. arról nem beszélve, hogy ugyan már az előző részben is rettenetesen férfiatlan volt a főszereplő úr hangja, de ebben az újrázásban már gyakorlatilag nyafka kislány szintre sikerült lerombolni. nekem nincs bajom azzal, ha egy férfi képes kifejezni az érzelmeit, de azért hoover elég rendesen mellélőtt ezzel a hím szemszöggel - vagy hát amit annak szánt, mert ennél távolabb nem is állhatott volna tőle. ráadásul meglehetősen keveset tett hozzá az eredeti történethez.
teljességgel kár volt kierőszakolni a tulajdonképpen lezárt első könyv után még kettőt - vagy inkább másfelet, ugye - ebből a sztoriból. egy idő után már tényleg vágtam a centit, hogy mikor lesz vége.
nem is az, hogy eleve tök fölösleges volt ez a folytatás, hanem hogy a színvonala a júlia meg romana regényeket is csak létrával súrolja alulról, olyan fordulatokkal, hogy én éreztem magam kellemetlenül ekkora marhaságok olvastán. a főszereplőt pedig sikerült teljesen ostoba tyúkká degradálni - az előző részben már szépen körvonalazott ellenszenvessége mellé ez aztán úgy hiányzott még, mint egy falat kenyér.
ha lehetne, fél csillagot adnék rá, vagy egyenesen nullát. az egy pont igazából kiersten karakterének jár, mert ő legalább jópofa volt.
beraktam ezt a könyvet a “nyál” elnevezésű kollekciómba a kobón, mert ilyen kis előítéletes vagyok, aztán meg jól meglepődtem. persze nyáladzás is van benne, elvégre is alapvetően ez mégiscsak egy szerelmes lányregény, de közben meg olyan mély, komoly érzelmeket pedzeget, hogy párszor már rendesen a sírás kerülgetett.
néha laykent, a főszereplő lányt szívesen orrba gyűrtem volna, de aztán elgondolkodtam, hogy noha kívülről szemlélve rettentően irritálóan viselkedett, belülről megélni mindazt, amin keresztülment azért teljesen más. meg hát én is rengetegszer reagálok irracionálisan sokkal kevésbé fontos és megrázó dolgokra. nem könnyű szembenézni azzal, hogy milyen visszataszító lehet ez, ezért próbáltam elnéző lenni vele szemben. ettól függetlenül nem a legfrankóbb karakter a történetben.
ha már belefutottam ebbe a slam poetrys sztoriba, végre megnéztem egy videót is a témában, hogy legyen valami fogalmam a dolgokról. nem tetszett. viszont a könyvhöz rengeteget ad hozzá, hogy e köré épül, írott formában sokkal jobban bejött.
a lényeg, hogy ugyan a szokásos vergődéssel tarkított, de annyira jól megírt, fontos dolgokhoz érdekesen nyúló regény a slammed, hogy egész bátran tudom ajánlani. azoknak meg főleg, akik szeretik is a slamet.
(jóhát, beleolvastam a negatív véleményekbe és lehet, hogy inkább mégsem ajánlom, csak legföljebb azoknak, akik komálják a szenvelgést.)
aranyos történet, de elég gyerekes, és bár alapvetően kifejezetten olvasmányos a stílusa, maga a történetvezetés és sokszor a karakterek is meglehetősen elnagyoltak, csomó dolog nincs rendesen kidolgozva. inkább ifjúságinak mondanám, semmint komoly regénynek. de ennek ellenére valóban kellemes kis olvasmány volt, tényleg az aranyost érzem a legjobb jelzőnek a témája ellenére is.
hát én csak annyit szeretnék mondani, hogy “look at it wiggle-“. :D
na jó, nem csak ennyit, de ez volt az első jelenet, amin rendesen hahotáztam, aztán később még volt pár, amin potyogtak a könnyeim. baromira imádtam a stílust, még ha idővel komolyabbá is vált.
bejött a könyv külleme is, ami a történetvezetéssel együtt igazán különlegesen lett megszerkesztve (csak kár, hogy a kobón borzasztó nehézkes volt az olvasás sokszor ((kindle-ön nem néztem meg; ipaden normálisabb volt, de nem szeretek olvasni rajta)). az arc verzióval kezdtem, aztán félúton váltottam a véglegesre, de így sem lett könnyebb).
szóval bírtam a sztorit is meg minden egyebet, és csak sűrűn ajánlani tudom, még úgy is, hogy kifolyt a szemem a föntebb említettek okán. tökre megérte énszerintem.
nem emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire oda egy trilógiáért, de úgy vártam ezt a folytatást, mint a messiást.
a borító persze megint gyönyörű, a történet pedig ismét remek, talán még jobb is, mint az első rész. engem egyszerűen elvarázsolnak a különböző dimenziók, nem tehetek róla. szerintem gray marha jó világokat teremt, és mivel bármit kitalálhat, ezért nem is annyira kiszámítható, mint a többi ya trilógia, amivel már a padlás is tele van meg olykor az én mamuszom is.
egy szó, mint száz, jóllakott napközisként tettem le a második részt, és rettentő nehéz lesz kivárni a következő kötetet.
akad benne pár gyöngyszem, elsősorban emiatt az öt csillag, meg azért is, mert múltkor, a carefully everywhere descending közben jöttem rá, hogy még sosem olvastam lgbtq könyveket, és jó volt magamra zúdítani egy rakás novellát a témában. tulajdonképpen mindegyik történet tetszett, de persze akadt egy-kettő, amit nem éreztem annyira jól megírtnak, de ezek sem voltak olvashatatlanok vagy ilyesmi, csak nem igazán jött be a stílusuk.
izginek ígérkezett a két nagy fable-páros összeeresztése, de végül szétesettnek éreztem a sztorit. azt hiszem, főleg a túlrészletezett esküvő rontotta el nekem - elég hamar ráuntam és mintha sosem akart volna véget érni -, a két szálon mesélés pedig tovább szabdalta az amúgy sem túl jól összefűzött történetet. egyenként nem lett volna rossz (leszámítva az esküvőt, ugye), de így összegyúrva valami nagyon félrement. énszerintem.
nem gondoltam, hogy valaha így le fogok pontozni egy fable-regényt, de sajnos tényleg elég kevéssé volt élvezhető.
jobban megfontolva lehet, hogy inkább csak két csillag, de a dicséretes rövidségére tekintettel meghagyom a hármat. alapvetően olvasmányos volt és jól megírt, a karakterek sem voltak rosszak, viszont ahogy mások is kifejtették, egy idő után már szinte nevetségessé vált, ahogy állandóan a főszereplő szegénységét nyomták az arcunkba. kicsit olyan érzés volt, mintha a történetben teljesen elfogadott meleg-téma helyett kellett volna valami, amin lehet rugózni, nehogy kimaradjon belőle a hátrányos megkülönböztetés. a végére berakott akciójelenet meg egyszerűen annyira kilógott a sztoriból, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek vele. tulajdonképpen nem volt rossz, de egyáltalán nem érzem, hogy helye vagy bármiféle létjogosultsága lett volna a könyvben.
erőltetett menetben letoltam az utolsó negyedet, de ez valami különösen ócska sztori volt. az első részt eléggé csíptem, jópofa volt az alapvetés, érdekes a történet és elfogadható a stílus. ez a második könyv viszont annyira zagyva és követhetetlen, hogy kénytelen vagyok azt feltételezni, a mélyen tisztelt írónő drogos mámorban dolgozott rajta. a vampire diaries utolsó duplakötetét idézte, ami hasonló ámokfutás volt énszerintem. félve állok neki a harmadik résznek, de most már befejezem a sorozatot, ha addig élek is.
hát szóval... érdekes volt, de észbontóan igénytelen. az akciós tíz eurót azért megérte, de ettől függetlenül agyfaszt bírok kapni az ilyen trehányul összedobott munkától, főleg, hogy még száz oldal sincs - ha a rengeteg képet is hozzáveszem, akkor meg ötven se, ugye. tele ismétléssel, szóismétléssel, elírással és hiányzó szavakkal... méltatlan a take that-hez, akkor is, ha sokan még mindig bénácska fiúbandaként gondolnak rájuk.
mivel zsenge tinikoromban nem volt még internet és csak az mtv-ből, a bravóból meg a popcornból tájékozódhattam, meg hát már amúgy is borzasztó régen történt mindez, illetve a visszatérésük óta nem annyira követtem nyomon a történéseket, szóval ezért akadtak újdonságok is számomra. jó volt kicsit visszabújni a dinka tinirajongó bőrömbe, így aztán mindenképp megérte átrágni magam ezen az igénytelen szaron, de azért na... jobban is meg lehetett volna ezt csinálni.
elég lassan haladtam vele, mert csomó igen mélyre ásott emléket ébresztett föl bennem. aránylag tájékozottnak éreztem magam eddig “női” asperger terén, de a könyvet olvasván még így is sok mindenre rácsodálkoztam és átértékeltem magamban.
legszívesebben kötelező irodalommá tenném ezt a könyvet, mert az érintetteknek és a környezetüknek is rengeteg magyarázattal szolgál és hatalmas segítség lehet a mindennapokban.
érdekes volt robison memoárja, nagyon klasszul, olvasmányosan fogalmaz, de jó aspergereshez méltón néha kissé túlmagyarázta az éppen aktuális sztori nem annyira izgi részleteit is, úgyhogy azért voltak pillanatok, amikor némiképp unatkoztam. jó volt olvasni, hogy neki is egyfajta megkönnyebbülést hozott a diagnózis, és hogy ezáltal visszamenőleg is könnyebb elfogadnia az életét és a vele történteket. (azt pedig, rohadjak el, de nem bírom megérteni, kívülállók miért akarnák _meggyógyítani_, ha lehetne, azok után is, hogy világosan leírta, neki így kerek a világ. magukat nyitottnak és rokoni/baráti szinten érintettnek valló emberek olyan korlátolt gondolkodásúak bírnak lenni, hogy az nem igaz.)((ebből is látszik, hogy idővel iq-ból is meg lehet oldani az ilyen és hasonló dolgokat, bár ez nyilván függ a spektrumon elfoglalt helyzettől is, de éppen ez teszi/teheti nehezebbé a felnőttkori diagnózist.))
egyedi megközelítése a rákos beteg sztorinak, de sajnos annyira picsafejű aladár volt a főszereplő, hogy inkább irritált a történet és ezért elég nyögvenyelősen csúszott. meg az sem igazán tetszett, hogy a két nézőpont mellett két idősíkon is haladtunk - abszolút követhető volt, ezzel nem volt gondom, de annyira fölöslegesnek éreztem, hogy ez is csak tovább rontott az élményen.
az írás stílusa, az olvasmányosság most is szuper, de a dumplin' után csalódás volt, sokkal jobbra számítottam.
“szerettelek, és mégsem hittem, hogy ez a végcél: hát szerettelek, de nem akartad, vagy akartalak, de nem szerettél.”
ezt az idézetet láttam jó pár éve valahol, és annyira tetszett, hogy emiatt álltam neki a könyvnek, de aztán valamiért már az elején félretettem és öt évembe telt újra elővenni. nem bántam meg, kellemes, múlt század eleji humorral íródott, és noha voltak pillanatok, amikor el-ellaposodott és néha vártam, hogy legyen már vége, plusz emmi egészen visszataszító természetű karaktere sokszor rendesen kiidegelt, azért összegészben jópofa kis regény ez.
