natasa

ez volt a legdurvább élményem könyvek terén.
egész egyszerűen annyira borzasztóan unalmas volt nekem, hogy azt elmondani nem tudom. azért valahogy eljutottam úgy a háromnegyedéig, és ha én eddig eljutok egy könyvben, akkor már bármi áron, de elolvasom. hát ezt szó szerint a sarokba hajítottam.
biztos jó, de nem nekem.

szerintem ezt inkább felnőtt fejjel érdemes elolvasni. én annak idején általánosban, amikor kötelező volt, nagyon nem szerettem. aztán néhány éve valami megmagyarázhatatlan vágy ébredt bennem, hogy el kell olvasnom. és megérte és remek volt.

műfajához és terjedelméhez képest nem rossz.

altatónak valóban ötcsillagos a könyv, de úgy egyébként az írónő nyugodtan megbaszhatja a fűnyíróját. én 13%-nál föladtam.

Két értékelhető momentum van a könyvben. Az egyik valahol a közepe tájt, a másik meg a végén. Akárhogy is nézem, ez elég silány felhozatal.

Nem akartam elhinni, hogy egy tibeti regény címen futó, ráadásul két ismerősöm által is egekig magasztalt könyv ennyire halálosan unalmas lehet. Főként ezért is tartottam ki a végéig.
A történetvezetés katasztrofális, a fogalmazás ritmus nélküli, döcögős, nélkülöz bármiféle írói tehetségre utaló jelet.
A szomorú az, hogy jól megírva remek könyv lehetne ez. De nem az. A csalódást okozók listáján a második helyet foglalja el nálam.

ennek a könyvnek félve álltam neki. három kötet... hát mondom, ebből mi lesz? (persze nem is a hosszával van a baj, az egyáltalán nem hátrány. :)) nem láttam a belőle készült filmet vagy sorozatot, de tévés bemutató alapján nekem a történet sötétnek tűnt és nyomasztónak. szóval ez volt az ódzkodásom oka.
aztán elkezdtem és nem bírtam letenni. csodálatos, fordulatos, bár persze néhol valóban sötét és nyomasztó.
valamikor újra kellene olvasni azt hiszem.

az eli jaxon-bear-féle enneagram könyvhöz képest részletesebb, és könnyebben felismerhetők az egyes karakterek általa, viszont olyan szinten a biblia és a kereszténység körül forog az egész, hogy számomra, akitől ez a világszemlélet távol áll, csak vad átlapozások mellett volt elviselhető a mű. értem én, hogy példákkal szerette volna tarkítani a szerző a könyvet, de nálam ez már afféle hittérítő kategória sajnos.
egyébként keresztény lelkületűeknek kiváló (mondom ezt mindenféle rosszindulat nélkül, mielőtt még valakinek eszébe jutna nekem esni).

fogalmam sincs, hogy került az olvasandóim közé ez a borzalom, de nemcsak a főszereplőt meg a tuskó pajtását, hanem magát a könyvet is legszívesebben képen törölném.

jó, már régen töltöttem le és nem emlékeztem a tartalomra, bár a kiadóból tudtam, hogy meleges, de szóval másfél fejezet alatt nem jöttem rá, hogy fiú a főszereplő. :)))
túl lassú és önismétlő volt, nem tudott lekötni, úgyhogy inkább kéremoszoltam.

nem akarok beszélni róla. tizenegy százalékig jutottam, aztán föladtam, pedig nem szokásom az ilyesmi.

megint belenyúltam a jóba a netgalley-n. az első fejezet végéig bírtam. teljesen dedós a stílus, olyan érzés volt olvasni, mintha egy színdarab csak az instrukciókból állna.

tönkretesz engem a netgalley. én tényleg nem vagyok az a félbehagyós típus, de már megint sikerült ígéretes könyv helyett egy ilyen igénytelen paripafalloszba nyúlnom.
az még aránylag hagyján, hogy tele van elgépeléssel (bár igazán lehetne erre is figyelni), és hogy pl. a bevezetőben kétszer szerepel pár oldal eltéréssel szinte ugyanaz a mondat, valamint hogy kétszáziksz oldalon harminchatszor fordul elő a nevertheless szó (igen, rákerestem) - végülis még nem végleges, szerkesztés előtt álló arc-ról beszélünk. de hogy ilyen ritmusmentes, dögunalmas stílusban kell átrágnunk magunkat egy balerina életén, hát, ez meglehetősen szomorú. teljesen olyan, mintha az író úr csak úgy random egymás után dobálta volna a jegyzeteit (és mivel ezt más is megjegyezte a kritikájában, lehet benne valami).
pedig olyan szép a borítója szerintem.

az ilyet hívják lukra futásnak, asszem.

biztos vagyok benne, hogy szuper ez a könyv, mert clavell rohadt jól ír. öröm követni, ahogy fűzi a sztorit egyik jelenetből a másikba, egyik szereplőtől a másikig, és lehet, hogy majd egyszer újra előveszem, de most nem bírja elviselni a lelkivilágom ezt a barbárságot.

ahahahha. hát nem. négy vagy öt fejezet után végül bedobtam a törölközőt. elviselhetetlenül ostoba a stílus, nem bírok én erre időt pazarolni.

felebaráti szeretetből azért bejelöltem pár gyöngyszemet a fordításból csemegének, hogy aszongya:
“mondom neked, hogy egy barát vagyok.”
“a hegy - az ő.” (és ezt ráadásul egy párbeszédbe sikerült belekomponálni. nagyon kínos. nagyon vicces.)
“minden érzése, minden emóciója...” (minden idegsejtem, minden neuronom felsikkantott.)

és akkor mindemellé még becsúszott egy “x idővel később” is, ami ugyebár vesszőparipám és idegrángást kapok, hogy műfordító ilyet leír, aztán meg még a szerkesztő is elegánsan elsiklik fölötte.

miért veszek ilyen könyveket a kezembe, paszmek?!

nagyon érdektelenül indul, aztán jobbá válik, de sajnos a klisék végül újra unalmassá teszik. a festmények viszont nagyon szépek.

az értékelések* között már említették és csak megerősíteni tudom, lena ütnivalóan idegesítő egy némber ebben a könyvben. ez rá is nyomja a bélyegét az egészre, hiába a jobbfajta hanás részek, összességében gyakorlatilag értékelhetetlen ez a befejezés.

annyi jótanáccsal hadd szolgáljak, hogy a hangoskönyv verziót messzire kerüljétek. ilyen idegesítő hangú és hangsúlyokkal operáló nőt én még nem hallottam olvasni. elalváshoz szoktam hangoskönyveket hallgatni, de ezen rendszeresen fölbosszantottam magam, úgyhogy nem volt túl szerencsés választás. ráadásul a végén még áradozott is, hogy jaj, de jó volt, mennyire élvezi ezt a munkát, blablabla. áh, hagyjuk inkább...

(*a molyon)

a legőszintébb fogalmam sincs, miért akartam elolvasni ezt a könyvet, de inkább föladom. jó, valószínűleg tetszett a borítója meg a leírás alapján azt gondolhattam, hogy valami dumplin' szerűség lesz ez is, dehát nem. egy idő után marhára untam.

jó kis témákat boncolgat a könyv, több szemszögből is betekintést nyerhetünk a manapság egyre inkább elfogadott homoszexualitás és talán egyre kevésbé támogatott egyház/vallás világába és akkor még ehhez jön a gyerekvállalás nehézségeinek részletezése.
hangoskönyvként hallgattam meg a történetet és számomra nagy negatívum volt, még ha szerves részét képezte is a könyvnek, hogy tele volt hosszabbnál hosszabb dalokkal. értem én a koncepciót, csak nagyjából a második ötszázhuszonnyolc perces számnál már a hajamat téptem ki, utána meg inkább csak átpörgettem őket.
összességében tetszett a történetvezetés és a feszegetett témák is, de a karakterekkel valahogy nem igazán tudtam azonosulni egyik oldalon sem, fogalmam sincs, hogy miért, de nem voltak szimpatikusak, nem éreztem közel magamhoz őket. mégis, ettől függetlenül, jó volt.

jó, végül mégis fölülkerekedtem a mazochizmusomon és inkább félbehagytam.

annyira csinos a borítója a könyvnek, hogy azért bíztam benne, hogy olvasható lesz, de amikor egy teljes imádságot és két-három teljes egészében közölt, perjelekkel tarkított dalszöveget kell átugrálnom, hogy ne haljak bele az unalomba, akkor azért el kell gondolkodni az élet nagy dolgain. például azon, hogy az általánosban a barátnőmmel közösen írt, a take thatről és természetesen mirólunk szóló történet volt hasonló színvonalú. elnézve ezt a regényt, talán kiadhattuk volna a sajátunkat, ha robbie távozásakor nem kapott volna ideggörcsöt a fönt nevezett barátnő és tépte volna szét a füzetet, amelyben hol közösen, hol egymásnak adogatva szőttük az ostoba kis rajongói nyáladzásunkat. sajnos akkor pont nála volt és nem zavarta, hogy nem csak az övé.

a vallásos megközelítéssel nem lett volna különösebb bajom, ha tűrhető határokon belül marad, de eléggé féltem, hogy lesznek még benne hosszas imádságok.
marhára túlírt a szöveg, mutatom, milyen hülyeségek akadnak benne: “...accepting a twenty from someone, then she handed them back a five and three ones, completing the sale of the last T-shirt”. hát ezen már majdnem hangosan fölröhögtem, mintha valami ovisoknak készült tananyag lenne.
egyébként jó kezekben vagy legalább egy jó szerkesztővel talán nem lett volna rossz ez a sztori, de ez a butácska stílus kinyírta teljesen.

már akkor gyanút foghattam volna a minőséget illetően, amikor megláttam, hogy saját magát ötcsillagozta a szerző. nem értem, mire jó ez. annyira taszító.

nem megy. három napomba telt, míg nyolc százalékig jutottam és nem bírom tovább. a negyedik fejezet közepe táján járhatok, de esküszöm, eddig úgy a háromnegyedét nem értettem annak, amit olvasok. meg is ijedtem, hogy az én angoltudásom lett valahogy mínusz nulla, de aztán a meglehetős szenvedéseimet megszakítván ránéztem az egycsillagos értekelésekre, elolvastam, amit emily may írt és arra jöttem rá, hogy mégsem én vagyok a hülye, hanem a könyv irtózatosan túlírt, és a végeláthatatlan japán szódobálásokkal sem tudok marhára mit kezdeni, mivel sem japánul nem tudok, sem a japán kultúráról nincs túl sok fogalmam. bár utóbbi állítólag amúgy is csapnivaló utánajarással lett vázolva, úgyhogy ebből a szempontból mindegy lett volna, csak hát ettől még ugyanúgy nem értettem, miről van szó. nem vagyok rá büszke, de nem is vagyok hajlandó a google mellett ücsörögve két mondat/nap sebességgel haladni egy regénnyel, ami lehet, hogy amúgy sem érné meg a fáradozást.

rettentő szomorú vagyok, mert nekem amúgy nagyon szimpatikus ez a faszi, meg az illuminae-t nagyon csíptem, de most sanda gyanúm támadt, hogy az igazából nem tőle lett jó, hanem inkább amie kaufmantől.

ugyan a közelmúltig mély meggyőződéssel vallottam, hogy könyvet nem hagyok félbe, csak ha tényleg nyomós indokom van rá, de nemrég úgy döntöttem, hogy nekem bizony túl rövid az életem, hogy saját magam ellensége legyek, úgyhogy a stormdancerrel megnyitom a dnf-korszakomat. nem lesz lelkifurkám, leszarom.

A legjobb Kingtől, ez vitathatatlan. A horror műfaj nem kifejezetten az újraolvasós kategória, de ezt – akarom mondani, Azt – simán akárhányszor érdemes ismételten elővenni.

Beleolvastam a többi értékelésbe (a molyon), és sok újat nem tudok mondani. Valóban moziszerű a regény történetvezetése, teljesen át lehet érezni a félelmet, a barátságot, a reményt.
A mostani újraolvasás alkalmával egyszer futottam bele abba a hibába, hogy sötétedés után még olvastam, de hamar rájöttem, hogy ez nem jó ötlet. King egyszerűen annyira félelmetesen képes leírni még a kevésbé ijesztő dolgokat is, hogy az ember a legkisebb zajra szívinfarktus közeli állapotba kerül – nappal ez még aránylag elviselhető.

A karakterek zseniálisak, szépen kidolgozottak, és bár valóban kissé lassan indul be a cselekmény, jól megalapozza a későbbi eseményeket. Nagyon szeretem a végén a párhuzamos vonalvezetést, ahogy a múlt és a jelen egymásba ér.

ez talán kicsit spoileres
Kedvenc részem, amikor először bújunk Az bőrébe, először látjuk az ő szemével az eseményeket. Érdekes módon kicsit emberivé válik arra a pár pillanatra (elvégre a regény terjedelméhez képest elég nyúlfarknyi, és valószínűleg éppen ezért hatásos, az ő szemszöge).
Kedvenc részem kedvenc mondata pedig így hangzik:
„Az nagy felfedezést tett önmagával kapcsolatban: már nem akart változást, meglepetést. Az soha többé nem akart új dolgokat.”

szerintem elég hosszasan próbáltam rájönni ennek a regénynek a sikerére, de az első(?) pov váltásnál úgy döntöttem, hogy ez nem nekem való. marha uncsi és klisés volt, valamint nehézkesnek éreztem a fogalmazást is.

Kénytelen voltam arra a következtetésre jutni 38%-nyi olvasás után, hogy ez a könyv inkább katolikus hittérítés, semmint szórakoztató irodalomba burkolt ismeretterjesztés az ocd-ről. Utóbbinak frankó lett volna, mert jól ábrázolta, de oldalakon át arról olvasni, hogyan kell helyesen keresztet vetni meg a tököm tudja mit csinálni marhára nem szórakoztató. Persze a tartalomban egy szóval sem említik, hogy erre kell készülni. Engem ugyan nem zavar, ha valaki vallásos, csak éppenséggel leszarom.
Mindehhez még a stílus is száraz, a karakterek rém unalmasak, a cselekmény pedig értékelhetetlen. Lehet, hogy később jobbá válik, de már ezt a egyharmad hossznyi bizalmat is sajnálom, amit rááldoztam.

télen gondoltam folytatni, de végül elfelejtettem meg itt amúgy is csak végeláthatatlan esőzés van, úgyhogy maradok a be nem fejezésnél.

érdektelen szófosás.