natasa
miután megkaptam, hurcoltam magammal az iskolába és szünetekben is ezt böngésztem. biztos nem néztek rám furcsán. :))
Ahogy Bogas* is említette az értékelésében, valóban elég tárgyilagos hangnemben íródott a mű. A fogalmazás valahogy távolságtartó, illetve ahogy mondani szoktam eléggé derékszög-párhuzam.
Ettől függetlenül a történetet mégis szeretem, sokadjára is szórakoztatónak találtam. És bár minden más téren hidegrázást kapok a szocreál hangulattól, a pöttyös könyvekben pont ezt szeretem.
Helyes kis történet ez, és remek bepillantást nyújt a rádiózás meg a gyerekszínészet világába.
(*a molyon)
Cirka fél éve képtelen vagyok a harmadánál tovább jutni, úgyhogy feladom. Amilyen jó a sorozat, olyan rosszak a könyvek.
Ez talán még az első résznél is rosszabb volt. Nagyjából a feléig még reménykedtem, hogy nem lesz ez annyira szörnyű, de onnan valahogy sikerült egyre unalmasabbá és idegesítőbbé tennie a sztorit Lindsay-nek. Én nem is értem, hogy lehet egy ilyen zseniális alapötletet ennyire elszúrni.
Attól meg egyenesen hülyét kaptam, hogy egy fél mondat erejéig sem foglalkozott a ténnyel, hogy az első könyv végén spoiler Debra rájött, mit művel a bátyja a szabadidejében. Jó, egy mondat azért akadt, de azért nehogy már nem ér legalább egy fejezetet vagy kettőt az, hogy miként dolgozza föl, hogy a testvére gyilkos. spoiler vége
Mellesleg kezd egyre gyanúsabb lenni (az értékelések és idézetek alapján), hogy a magyar fordítás jobb lehet, mint az eredeti.
enyhén szólva morbid történetek csokra ez a kötet, ám a nyelvezete csodálatos, a történetvezetés és a leírások pedig nagyon jól sikerültek. már csak ezek miatt is érdemes elolvasni szappanos gábor műveit.
Nem rossz könyv, csak kár, hogy tele van egy csomó helyesírási hibával. Tudom, nem ez a lényeg, de engem rettenetesen zavart, és iszonyú döcögőssé tette az olvasást, mert minden második mondatban volt valami.
csatlakoznék a beó- és symourakaráshoz.
a hosszú monológoktól az elején mindig megriadtam, aztán meg úgy belemélyedtem az éppen elregélt történetbe, hogy bántam, ha véget ért.
szokás szerint nem csekély számban fetrengtem és lábkalimpáltam és nyihogtam a röhögéstől. fable a javából, na.
rendkívül szórakoztató, olvasmányos stílusban megírt könyv az operettvilág egyik legzseniálisabb alakjáról.
Szörnyen csalódott vagyok. Gimis korom legkedvencebb pöttyös könyvei a Macskaköröm és a Szerelemlék voltak, sőt, a mai napig is azok. Ezen felbuzdulva vettem meg ezt a könyvet, azzal a meggyőződéssel, hogy talán a sorozat harmadik részéhez lesz szerencsém. Hát nem. Ez a Szerelemlék totális megcsúfolása. Egyszerűen nem értem, hogyan vetemedhetett erre Sohonyai Edit.
Értem én, hogy a mai kor nyelvén íródott újra a szép emlékű Szerelemlék, de nagyon-nagyon nem tetszik, hogy minden második szó valami erőltetett, se füle, se farka szleng, meg hogy szmájlikkal tarkított a szöveg (és az sem tud meghatni, hogy egy kamasz lány naplójáról van szó).
Eszméletlen csalódott vagyok. Inkább adták volna ki újra a Szerelemléket, amihez sehol nem lehet hozzájutni, holott azt bármikor, akárhányszor újraolvasnám.
Ez a könyv egy csoda. Ennyit tudok csak mondani róla, mert ámulatba ejtett az első betűjétől az utolsóig.
(Az viszont fölháborító, hogy a kiadó képes volt ilyen igénytelen munkát kiengedni a kezei közül. A helyükben intenzíven szégyellném magam. Tele helyesírási hibával, érthetetlen sortörésekkel, sorok közbeni elválasztásokkal, gondolatjelek helyett folyamatos kötőjelezéssel. A magával ragadó történet mellett is képtelenség nem észrevenni. Förtelem, komolyan mondom. Egyáltalán nem méltó a mű nagyságához.)
akik műfordítással foglalkoznak, illetve szeretnének foglalkozni, azoknak egyértelműen kötelező olvasmány.
az első tanulmány ne lombozzon le senkit (iskolai dolgozat hatását kelti), annál sokkal jobbak következnek utána, pl. göncz árpád, geher istván vagy vas istván tollából.
sajnos nagyobb részt versek magyarításának nehézségeivel, valamint szépségeivel szembesülünk, és aki nem rímfaragás célzatával vesz a kezébe idegen műveket, annak ezek a tanulmányok nem sokat mondanak, bár némelyikből persze lehet és érdemes is tanulni.
hát igen, a williamson-plec páros lényegesen jobban ír, mint smith és a történeteik sem olyanok, mint holmi drogos ámokfutás, de sem ez, sem az előző rész nem tett hozzá sokat a tvd-hez. azért egynek jó.
kliséhalom. szerintem bármelyikünk bármikor képes lenne írni egy ugyanilyet.
aztán persze biztos vannak, akiknek pont ez a könyv segít. bele kell nézni. én untam. osho szerelmesenje százszor többet ér.
talán ha naiv tinédzserként, a legmélyebb nirvana rajongásom kellős közepén került volna a kezembe a könyv, faltam volna, mint kacsa a nokedlit, de jelenleg úgy érzem, ez a fellengzős lófaszkodás nem nekem való.
a könyv sokkal közelebb áll az elképzeléseimhez és a várakozásomhoz, mint amit a sorozattól kaptam. tele tudományos magyarázatokkal, filozofálgatásokkal, kedvelhető, jól megírt karakterekkel. nem is értem, hogyan bírták ezt a zseniális alapötletet így elcseszni a forgatókönyvírók?! akit érdekel a történet részletesebb magyarázata, annak jó szívvel ajánlom a művet, noha sok mindenben eltér a tévés változattól.
pfuj bazmeg. egy darabig próbáltam elviselni ezt a béna kedves naplóm stílust, de a folyamatos nőgyűlölő, homofób és végül transzfób megjegyzésektől már hányingerem volt és inkább félbehagytam. ráadásul harminc közeli karaktereket úgy sikerült megírni, hogy folyton tinédzserek lebegtek a szemem előtt. szar az egész minden szempontból.
elkezdtem, föladtam, beleolvastam az áradozó kritikákba, újra megpróbálkoztam vele, aztán némi szenvedés után eszembe jutott az a cikk, amibe a seveneves olvasásának idején botlottam, és amiből megtudtam, hogy ez a hosszas leírásoktól hemzsegő stílus nem az én agyamnak való, aztán megnyugodtam, hogy nem vagyok én rossz ember és végleg lemondtam róla.
rém idegesítő volt a más által* már említett koncepcióváltás. főleg, hogy nem igazán éreztem, hogy a múltbéli vonal túl sokat hozzátett volna az eseményekhez. oké, megismertünk pár új szereplőt (akik részemről igencsak felejthetők mint karakterek), meg ott vettük föl általa a fonalat, ahol az előző részben letettük, de olyan nagyon sokat azért nem nyomtak a latban ezek a dolgok, csak időhúzásnak volt jó.
a sorozat első részéhez képest ez elég nagy csalódás volt számomra.
(* a molyon)
próbáltam szemmel, próbáltam füllel, próbáltam magyarul, próbáltam angolul, de egyszerűen képtelen vagyok megbirkózni ezzel a könyvvel. mér' ilyen szar?! mér' szeretik ennyien?! én mér' nem értem a művészetet?!
sajnos ugyanúgy jártam ezzel is, mint a summer that melted everythinggel.
(elkezdtem, föladtam, beleolvastam az áradozó kritikákba, újra megpróbálkoztam vele, aztán némi szenvedés után eszembe jutott az a cikk, amibe a seveneves olvasásának idején botlottam, és amiből megtudtam, hogy ez a hosszas leírásoktól hemzsegő stílus nem az én agyamnak való, aztán megnyugodtam, hogy nem vagyok én rossz ember és végleg lemondtam róla.)
anyám borogass, mi ez a FOS?! pár oldal után sarokba hajítottam, hát mi baja van ennek a fickónak? förtelmes a stílusa. hogy hagyhatta kimi, hogy ilyen könyv készüljön belőle?!
EZ MI???
“it's time to start the cars. the ferrari sounds like a 700-kilo pig being slaughtered, stabbed with a hundred knives on both sides.”
inkább nem akarom tudni, mi jöhet még. -10/10
Felépítésében pontosan olyan, mint A katedrális, csak történetvezetésben rosszabb. Sokkal rosszabb. Olyan érzésem volt, mintha Follett szeme előtt az a cél lebegett volna, hogy az első résznél is hosszabb legyen a folytatás. Túl bő lére van eresztve, ezáltal teljesen érdektelenné válik, tulajdonképpen unalomba fullad. Fele ennyi oldalon talán izgalmasabb lett volna.
Nem csodálom, hogy az író félt nekiállni a második könyvnek. Valóban nehéz – s most már látható is, hogy képtelenség – utolérni A katedrális zsenialitását. Nem is vártam, hogy ugyanakkora élményt nyújtson, de azért ennél lényegesen többre számítottam. Kár érte.