natasa

hm. érdekes könyv, de nem úgy, hogy érdekes, hanem inkább “érdekes”. az alapötlet a tini lánybandával és a félénk dobos naiv rajongásával egy titokzatos maszkos énekes iránt elég jó volt, de a túlzásba vitt művészieskedés, az egyre elszálltabb - és meglehetősen kiszámítható - fordulatok, valamint az eleinte izgalmasnak, kifejezetten mainak és realiszikusnak induló karakterek egysíkúvá válása sokat rontott a helyzeten. arról nem beszélve, hogy a rengetegedik, rengetegedik, rengetegedik túlzásba vitt hármas nyomatékosítás már kifejezetten nevetségessé tette az éppen aktuális jelenetet. furcsa belegondolni, hogy az író valószínűleg egetrengetőnek hitte a regény nagy titkát, de közben egy óvodás is kitalálhatta már a legelső instagram üzenetnél, hogy mi lesz a dologból. ez kissé száni volt, ugyanakkor mégis érdeklődve vártam, hogy megtörténjenek az események, szóval valahol mégiscsak jól volt összerakva írás szempontjából a könyv, hiszen ha nem is sodort, de legalább vitt magával a hangulat. utóbbi egyébként indie-s, eléggé darkos és nem az a tipikus ya jelleg.
az ígéretes kezdetből végül némiképp bosszantó és túllihegett eredmény született, az pedig hovatovább lelombozó volt, hogy a mellékkarakterek háttértörténete semmilyen kifejtést nem érdemelt, ezáltal pedig csak a levegőbe betoszogatott információmorzsákká silányultak, pedig sok mindent ki lehetett volna hozni belőlük is.
az utolsó bekezdés rettenetesen megijesztett, félek, hogy már megint nem sikerült egy tisztességes nemtrilógiát összehozni. ez a rohadt pénzéhség, komolyan...

amúgy sok mindent elmond a sztoriról, hogy a köszönetnyilvánításban nagyjából fél oldalon keresztül sorolja a nő a hipszter zenekarokat, ami abszolút dicsekvésként jön le, hogy ő mennyire eredeti muzsikát hallgat... ez az egész teljesen rányomja a bélyegét a regényre, nem véletlenül emlegettem az indie hangulatot - amit egyébként nem vetek meg, de van az a pont, amikor már átesnek vele a ló túloldalára, és itt is sokszor éreztem ezt.

halvány lila milkám sincs, milyen alapon hasonlítják ezt a könyvet a fireflyhoz, de kb. annyi alapja van, mintha minden maffiafilmet a keresztapához, vagy minden romantikus filmet a love storyhoz, vagy minden akciófilmet a die hardhoz, vagy minden katasztrófafilmet a pokoli toronyhoz, vagy minden sitcomot a jóbarátokhoz, vagy minden krimit a francia kapcsolathoz hasonlítanánk.
ez az egyik. a másik meg az a főleg aspergeresekre jellemző vonás, hogy nekiállnak beszélni a különleges érdeklődési területükről és olyan hosszasan teszik ezt, mint a fönti példák sorolása (sőt...). valahogy minden túl sok. nekiáll leírni valamit vagy egy szereplő elkezd beszélni valamiről és csak mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, már rég nem érdekel senkit ennyire részletesen az egész - amit a diszkrét és kevésbé diszkrét jelzések ellenére sem vesz észre -, és még mindig csak mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, mondja, mondja... ( remélem, elég érzékletesen írtam le, bár így könnyű átugrani a hosszadalmakat, szóban meggyőzőbben hangozhatott, amikor mr. gatwoodnak panaszoltam el a bánatomat ezzel kapcsolatban).

amúgy nem annyira rossz ez a könyv, érdekes volt, nagyon jól kidolgozott világgal és érdekes karakterekkel, az sem zavart, hogy lényegében eseménytelenül telik az idő, jó egyfajta hétköznapiasságot végigkövetni a sok öldöklős young adult regény után. ugyanakkor hiába a szereplők jól felépített múltja, a jelenben borzasztóan egysíkúak, semmi jellemfejlődés, béna párbeszédek... hát szóval unalmasak. az meg egyenesen kiborító, hogy amikor valaki kérdez a másiktól a múltjáról, akkor az mindig ádámévától kezdi a mesélést, mert nyilván csak kilométeres monológokkal lehet megbeszélni ezeket a dolgokat.
szóval látszik, hogy rengeteg melót fektetett az írónő a regénybe, de ez a végeláthatatlan szófosás tönkretesz mindent. ráadásul még így sem sikerült megszerettetni a karaktereket, bármiféle kötődés nélkül meg azért elég nehéz keresztülrágnia magát az embernek négyszáz oldalon. az pedig a hab a tortán, hogy ennek a négyszáz oldalnak az utolsó tizenöt százalékába zsúfolt bele minden akciót és drámát, ami kitelt tőle.

összességében nem azt mondom, hogy szar az angry planet, de meglehetősen rosszul megírt, az biztos. elképzelésem sincs, mitől élteti mindenki, de lehet, hogy én vagyok túl hülye vagy szűklátókörű hozzá.

most, hogy aludtam rá egyet, eszembe jutott még pár gondolat (amit már nyilván senki le se fog tojni, de azért még idefosom). szóval az egyik, hogy semmi hangulata nincs a regénynek, nincs, ami magával ragadja az embert. a másik meg, a szófosásra visszatérve, hogy mindent görcsösen túlmagyaráz, mintha attól tartana, belekötnek, ha bármit is kihagy. ebből kifolyólag pedig egyszerűen az égadta világon semmit sem hagy az olvasó fantáziájára, minden szájba van rágva, de még az is, hogy adott eseményekről mi legyen a véleményünk. hát hogy mondjam, elég zavaró.

hát erre nem számítottam. baromi szuper volt a második könyv, milliószor jobb az elsőnél. elég komolyan belement a depresszió, öngyilkosság és a zaklatás témaköreibe, mindezt úgy, hogy azért valamelyest megmaradjon a könnyedebb hangvétel is. nagyon jól sikerült megírni a két főszereplő karakterét és mindenféle nyomorát. abszolút ajánlom, akár az első rész kihagyásával is, mert az nem létfontosságú hozzá.

az elején majdnem sírva fakadtam, hogy most ezt miért kellett nekem, az első pár oldal rohadt unalmas volt, de végül egész aranyos lett. hát persze az a tipikus gimis szerelmi szenvelgés nagyrészt, szóval legföljebb azoknak ajánlanám, akik szerették az édesvölgyi suli sorozatot (meg elég öregek hozzá, hogy tudják, miről beszélek egyáltalán) és kedvük támadna nosztalgiázni.

ez ilyen elfogult ötcsillag, mert nagyon szerettem a régies, lassú folyású hangulatát, és hogy végre nem öldökölték egymást megnyomorodott emberek. a nyakigláb apóra emlékeztetett az egész. nem a legszuperebb könyv, amit valaha olvastam, de kifejezetten élmény volt.

uramisten, ez a könyv...
már az elejét baromira untam, de nem szoktam olyan könnyen föladni és nem is szeretek könyveket félbehagyni, ezért kitartottam. egy idő után kezdett is jóra - vagy legalábbis jobbra - fordulni a dolog, de kiderült, hogy ez csak átmeneti jelenség, mert aztán hullámvasútszerűen váltakoztak a jobb és unalmasabb részek.
amikor volt valami kis akció vagy suskus, akkor egészen szórakoztató volt a regény - ezért is kapott két csillagot egy helyett -, de sajnos a hosszas, dagályos leírások, világ- és karakterépítések lényegében altatóként is funkcionálhatnának.

a könyvet mr. gatwood tolta az orrom alá. hát így fogadjon bármilyen ajánlatot az ember a kedvesétől, a párjától, az urától, az emberétől.
“the soldier. the general. the prince. his father's son.” ilyen és ehhez hasonló jelzőtúltengésben szenved a red queen, ami egy idő után kifejezetten zavaró. emellett pedig az írónő nagyon szereti újra és újra elismételni a fontos vagy kevésbé fontos információkat, de már tényleg az unalomig.

én nem szoktam túl nagy észlény lenni, főleg, ha beleélem magam a történetbe, aránylag ritkán találom ki a különböző fordulatokat, de ez a könyv véletlenül sem tudott meglepni. olyan lapos volt az egész sztori, mint a tetű. meg nagyjából olyan kellemes is.
azt hiszem, az is sokat elmond a kapcsolatunkról, hogy majdnem az acknowledgmentsnél vágtam a sarokba. szinte hihetetlen, hogy még azt is sikerült idegesítően fellengzősre írni.
hogy miért olvastam mégis végig? “i'll never know.”
és ez is trilógia lesz természetesen...

a kicsit túlzsúfolt és kínos pilot után elég kellemes guilty pleasure lett a sorozatból, ezért kíváncsiságból (meg mert elavultnak tűntek a kiadó módszerei és ezt a könyv tízéves mivoltára fogtuk) elolvastam az alapötletként szolgáló könyvet. nos. a kiadói munkálatokról kevés szó esik benne, úgyhogy emiatt kár volt belevágni, a történet meg olyan ódon, mintha valami több évtizedes danielle steel regény volna. szóval a sztori uncsi, bénák a karakterek, a vége pedig különösen borzasztóra sikerült. de legalább egész gyorsan lehetett haladni vele - már amikor fűlött hozzá a fogam, ugye.

eltartott egy darabig, amíg sikerült magával ragadnia a könyvnek, mert az elejét körüllengte egyféle szocreál hangulat - amit régi pöttyös könyvekben imádok, de itt kifejezetten taszított -, ám ez szerencsére hamar elmúlt. a történetvezetés szuper volt, egyáltalán nem sablonos - akadt olyan fordulat, amin percekig pislogtam -, a karaktereket viszont nem igazán éreztem közel magamhoz, noha nem voltak rosszul megírva.
az utóbbi időben több remek magyar regényhez is volt szerencsém, és a kezdeti döcögés ellenére összességében a bábel fiai is remekül megállta a helyét.
(csak ezek a borzasztó “x idővel korábban/később” jellegű germanizmusok ne lennének. tényleg megőrjítenek.)

nagyon szuper újragondolása a jános vitéznek, olvasmányos, jó humorú, izgalmas történet, egy percig sem unatkoztam rajta, hiába a terjedelem. kicsit bántam, hogy előtte nem olvastam újra az eredetit, mert sajnos az évek során már megkoptak az emlékeim, de így is nagyon szórakoztató volt új szemszögből fölfedezni a sztorit.
az elején kicsit elméláztam azon, vajon miért úgy modernizálnak legtöbbször egy-egy történetet, hogy telerakják káromkodásokkal (amivel nekem aztán tényleg nincs bajom), de azt hiszem, lehet, hogy tényleg ilyenek vagyunk manapság.
egyetelen bajom az egésszel a többször előforduló germanizmusok - úgy mint x idővel korábban, x idővel később - voltak. hát sajnálom, de én az ilyenektől falra mászok és megzavarják az olvasási ritmusomat. (könyveknél azért még lehet nyelvtan- meg stilisztikanáciskodni, remélem.)

mint az időhúzásból látszik, a megelőlegezett lelkesedésem ellenére elég nyögvenyelősen csúszott le ez a könyv. a sorozatot imádom, az egyik legjobb, leghangulatosabb és legviccesebb a palettán, és ezek után pláne csalódás volt írott formátumban. még az elején nevetgéltem ugyan kicsit - főleg a már megszokott időjárásjelentéseken - de összességében egyszerűen uncsi volt. sajnálatos.

az előző rész valamivel jobban tetszett az alaposabban kidolgozott karaktereivel, de ez is elég jól sikerült.

(tulajdonképpen az egyetlen, ámde hatalmas bánatom a könyv kapcsán, hogy az ebook hemzseg a hibáktól. rühellem, ha valaki képes ilyen trehány munkát kiadni a kezei közül.)

a zárás lényegesen jobb volt, mint az előző könyv, de érzésem szerint kicsit túlzás volt ötszázhuszonnyolc szemszögből írni a történetet. meg azt nem teljesen értem, hogy a főszereplőnőket miért kell folyton halálidegesítőre formálni - sajnos ebben ez a könyvsorozat sem volt kivétel.

nem lett volna rossz úgy cakkumpakk az egész, csak nagyon elszaladt a ló az író úr szófosásával, a szerkesztő meg biztos lusta volt feszesebbre húzni a szöveget, így aztán maradt ez a túl sok oldalon át szájbarágás. nincs nekem bajom azzal, ha valaki részletesen ír, de azért legalább valami minimálisat az olvasó fantáziájára lehetett volna bízni ebből a nagy hömpölygésből. énszerintem.

hát ez valami bődületesen szar volt. hiába a gördülékeny fogalmazás, ez a könyv a túlírás magasiskolája az unalomig burjánzó jelzőkkel és az amúgy általában leleményesnek beállított főszereplő butaságaiból építkező konfliktusokkal. az alapsztori végülis nem lenne rossz, de ez a brutális szófosás fölemészti az embert, alig vártam, hogy a végére érjek és igazából fogalmam sincs, miért nem hagytam a fenébe az egészet.
talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a végeláthatatlan történetmesélésre és oldalakon átívelő monológokból álló párbeszédekre epilógussal sikerült pontot tenni, amire már a könyv elején nagy tételben mertem volna fogadni, hogy így lesz. csak arra nem számítottam, hogy a mélyen tisztelt írónő ebbe tömörítette a legunalmasabb momentumokat, (kicsit spoiler) a történelmi szereplők sorsának érdektelen ecsetelésével és a fiktív karakterek levegőben lógatásával, hanyag lerendezésével.

csak azért illetem két csillaggal, mert másfélre nincs lehetőség, egyet meg azért nem adok, mert az utolsó pár oldal (az epilógus előtt természetesen) nem volt olyan rossz.

mivel nagyon szeretem a @mysadcat tweeteket, ezért nagy reményekkel vágtam bele az under the pawba, de már a bevezetőnél éreztem, hogy bajok lesznek. tom cox frappáns száznegyveneket ír, de ez a terjengős, torgyáni körmondatokat megszégyenítő és kizárásos alapon szinonima szótárral a kézben megírt könyv szinte az olvashatatlan kategória. sokszor úgy értem egy-egy mondat végére, hogy az elejét már rég elfelejtettem, pedig egyelőre nem érzem, hogy cavintonra szorulnék. nyögvenyelős, darabos, minden ritmust nélkülöző stílus, unalmas és sokszor teljesen érdektelen részletekkel. bár ha jobban belegondolok, a legnagyobb baj az, hogy még az érdekes részletek is unalmasak voltak a tálalásnak köszönhetően.
imádom a macskákat és jó volt megismerni a tweetek mögött rejtőző the beart, shipley-t és ralphot, de arra nem számítottam, hogy mindezt olyan érzés lesz abszolválni, mintha egyszerre húznák az összes fogam.

az ólomerdő összeszedettsége után az üveghegyet kissé csalódottan tettem le a végén.

ugyan manapság már ciki nyelvtannáciskodni, de ha már annyira igényesen íródott az első rész, hogy sokan ki is emelték az összegzésükben, akkor hadd szabadjon rugóznom ezen a témakörön kicsit. a történet nem volt rossz, bár az első kötetnek nem ér a közelébe, és kissé döcögősen is indult be, de azok után, hogy az első könyvben nyálcsorgatva ámultam a csodálatos nyelvezeten és annak gördülékenységén, most szíven ütött minden egyes stilisztikai hiba, egyáltalán nem vártam ezt a slendriánságot. (amikor pedig ránéztem az ólomerdő blogra és megláttam egy poszt címében, hogy “2.0-ás”, akkor végképp eltört bennem valami.)
kicsit nehéz megragadni, mitől is volt kevésbé jó az üveghegy, de talán nagyrészt a karakterekben rejlik a hiba. most nem sikerült olyan jól elmélyíteni őket, így nem is éreztem magam igazán közel hozzájuk és a többség eleve nem is volt különösebben szimpatikus. maga a sztori pedig valahogy nem azzal a természetességgel áradt, mint az ólomerdőben, hanem kicsit úgy éreztem, mintha mindenáron nagyobbat akarna mondani és túlontúl titokzatos próbálna lenni. mindezektől függetlenül semmiképp sem mondanám, hogy rossz, de az első könyv egyszerűen olyan magasra tette a lécet, hogy ahhoz képest bármi, ami nem ugorja meg azt a szintet, valamilyen szinten mindenképp csalódás lesz.
ha lennének félpontok, mindenképp 4,5-et adnék rá, de így marad a négyes.

de mondom, nekem sajnos sokat rontott az élményen a föntebb említett hanyagság, amitől képtelen vagyok elvonatkoztatni. mindenesetre remélem, hogy a következő kötetek újra a korábbi odafigyeléssel készülnek majd.

az eleje jó volt, a végére viszont kicsit ellaposodott meg elég szétszórttá vált. ettől függetlenül mindy még szimpatikusabbá vált, és annak ellenére, hogy hosszú távon képtelen vagyok elviselni az egyfolytában csacsogó embereket, amolyan hétvégi barátnőként tökre ellennék vele.

érdekességnek elmegy, de az aspergert nagyon sztereotipikusan mutatja be, a történet meg klisékkel teli, mégis olvastatja magát, szóval nem valami nagy műremek, de egynek jó.

annyira cukipofa ez a jacob, ahogy szó szerint ráerőszakolja magát bellára! a csaj helyében én is fülig szerelmes lennék belé!

túl sok az érdektelen mellékszál.

igazából nem rossz ez a rész, csak nem szeretem jacobot és nagyon kevés benne az eduárd.

ki hinné, hogy ilyen hosszan ilyen izgalmas regényt lehet írni? ken follettnek ez sikerült. az egyik legemlékezetesebb olvasmányom.

megnéztük pár hete az operaház fantomját, és eszembe jutott ez a könyv, mert úgy emlékeztem, hogy abból vannak benne idézetek, dehát nem, hanem a sweeney toddból. :D
mindenesetre megkaptam ebayről, és évek óta nem olvastam papírkönyvet és iszonyatos volt. kényelmetlen tartani, kényelmetlen lapozni, ez még pont áporodott szagú is volt... hát a legőszintébben nem értem, miért nyafognak emberek, hogy az ebook ördögtől való.

a sztori amúgy nagyon dagályos és kiszámítható, a főszereplő pedig meglehetősen buta, és idegesítő a mártírkodása, de ez volt az egyik első angol nyelvű könyv, amit egy osztálytársam révén olvastam, úgyhogy nosztalgiázni megfelelt.

másodjára próbálkoztam vele, de még mindig nem értem, mi jó ebben.

ebből is egy fejezetet bírtam elolvasni két nyögvenyelős részletben. nagyon blőd a hangnem, nincs kedvem kínozni magam vele.

ezt a könyvet is inkább akkor szerettem meg, amikor már nem kötelező jelleggel újra elolvastam. magával ragadó.